Három a horror [restored]

Kategória: mozi | Tuesday, September 29, 2009 | Cimkék: mozi

Ismét itt és rendhagyó módon a hosszú kihagyást követően hosszú bejegyzéssel is térek vissza, melyben három filmet veszek górcső alá, mert úgy esett, hogy ezen filmeket egymás után láttam az elmúlt két napban és mindegyik a horror műfaját öregbíti. Mondjuk az első épp nem sokat öregbít rajta, de viszonyítási alapnak pont megfelel.

Against the Dark / A sötötéség ellen

Tehát első befutónk Steven Seagal új filmje, ami… hmm… szóval, nekem első blikkre egy R-GO koncert ugrik be róla: Szikora Robi rekedten tátikázik és izzad a reflektorok alatt, a háttérben két gida csámpázik, a közönség meg döbbenten várja, hogy a megkopott csikidám-sziasztok-csutora mikor kap infarktust és dől a sorok közé.

Nos, Seagal-t elnézve a képzelt tömeghez hasonlót éreztem én is, bár nem ért teljesen váratlanul a dolog, mert az Úszó Erőd óta esik kedvenc aikido-mesterünk árfolyama. Mondjuk abban sem ő -vagy Tommy Lee Jones- nyújtott emlékezetes alakítást, sokkal inkább Erika Eleniak, aki viszont fényesen bizonyította, hogy még a tiszavirág életű karriert futott színésznők is tudnak filmtörténelmi klasszikust teremteni öt másodperc alatt.

Említésre méltó képsorok -nem tudtam nem kitenni-, de Erika melleiről terelném is a szót a film sztorija felé, amely alapja, hogy valami vírus bevámpírozza az embereket, természetesen lesz nagy sikoltozás és menekülés a lakosság köreiben. A film két szálon fut, az egyik a túlélők maroknyi csoportját követi, akik a korházba menekülnek, amiről mondjuk köztudomású, hogy járvány esetén az a legfertőzöttebb terület, de hülyéknek áll a világ – intelligencia és immunitás nem jár kéz a kézben.
A másik szál Tao mestert és kis csapatát követi, akik a korház felé menetelnek és ezt a menetelős dolgot olyannyira komolyan veszik, hogy a film első harmadában gyakorlatilag minden ötödik percben szigorú arccal, belassítva elsétálnak a kamera előtt, míg a háttérben szimfonikusok próbálnak valami sejtelemes hangulatot összezenélni. Vajmi kevés sikerrel, mert ezen képsorok láttán nekem szenttül az volt a meggyőződésem, hogy a veresegyházi Mátrix fan club tagjait látom miközben egy bőrkabátba öltöztetett sertést terelnek a vágóhídra, aminek valamelyik hülye katanát akasztott a nyakába. Szürreális egy film, én mondom.

A film felénél persze összetalálkozik a két csapat, de előtte még láthatjuk a film talán legkomolyabb közelharc jelenetét. Külön kiemelném az egyik gidát, aki élete nagy szerepét játszhatta el, amikor belerúg a felhasított torkú, már HALOTT vámpírba, bizonyítandó ki a főnök a folyosón. Aki esetleg nehezen követi az eseményeket a 10fps és 200x100px-es felbontás miatt, annak most mondom, hogy eredetiben is ennyire élvezhető a jelenet.

Mint láthatjuk, kedvenc zsírmalacunk harcművészetéből mindössze annyi maradt, hogy megpörgeti kétszer a kardot és NAGYON szigorúan ránéz aktuális ellenfelére. Megjegyzem ez utóbbi már igen komoly érzelmi kitörést sejtet, mert többnyire csak szigorúan néz.

Több szót nem is nagyon pazarolnék a sztorira(szokásos Happy End), vagy a színészi játékra, mert egyik se fogja a kasszasiker közelébe repíteni Seagal-t. Úgy borzalmas az egész, ahogy van.

Ítélet:

The Uninvited / Hívatlan vendég

Második befutónk már lényegesen kedvesebb darab, de sajnos tipikus példája annak, hogyan lehet az alapvetően jól felépített atmoszférát seperc alatt elrontani. A színészek rendben, a sztori is jól alakul, a félelmetesnek szánt hangulat hellyel-közzel működik, de aztán eljön az az utolsó tíz perc, ami teljesen tönkrevágja az egészet. Ugyan szép nagy csavart kapunk a film végére, de minden hiába, ugyanis ezerszer lerágott csontot dobnak elénk és azon elúszik az amúgy egész jól felépített film. Teszem hozzá gyorsan: az én szememben.

Röviden a sztoriról: Anna épp szabadul az elmegyógyintézetből, ahová édesanyja halála után zárták, mivel párszor megpróbálta eldobni életét és máig nem tudta feldolgozni az estét, amikor a robbanásban elvesztette szülőjét. Hazatérése után fagyos légkör fogadja, ugyanis testvére nem igazán jön ki apja új partnerével, aki korábban anyjuk ápolója volt. A két lány él a gyanúperrel, hogy az ápoló a gyilkos, ráadásul Anna-t rémálmok gyötrik, mely alapján egyre több, sötét titok bukkan fel a titokzatos szerető múltjából.

Bár akad pár vitatható rész és bizony nem olyan ügyesen fölépített, mint pl. a Hatodik érzék (aki megnézi, tudni fogja miért erre utaltam, bár itt más van a háttérben), én azért merem ajánlani ezt a – barátnő kompatibilis – filmet.

Btw. a főszereplő Emily Browning-nak kifejezetten szép arc van és nem mellesleg az agyonsztárolt Dakota Fanning-et fél kézzel alázza színészkedés terén (végig azon agyaltam, hogy hol láttam az arcát, aztán beugrott: Ghost ship, Balszerencse áradása).

Ítélet:

Drag me to Hell / Pokolba taszítva

És végül jöjjön az idei év eddigi legjobb horror filmje. Ez a film a klasszikus 80-as éveket idézi, mikor még a humor és paráztatás kéz a kézben járt (a humor alatt nem a körzeti megbízott feka srác viccesnek gondolt beszólásait értjük, hanem a beteges, morbid humort). Nos, ebben a filmben mindkettő megtalálható, mondjuk a rendező Sam Raimi-től ezt el is vártam, mert bár a Spider Man trilógiát elég nehéz lesz megbocsátani, de azért ott volt az Evil Dead is, ami mégiscsak örök klasszikus a műfajban.

A történet mondjuk elég halovány, leginkább a Sorvadj el! és az Ördögűző szerelemgyermekének tekinthető. Christine (Alison Lohman) összeakasztja a bajszát egy cigány némberrel (elhatárolódom a filmtől), aki bosszúból megátkozza őt és innentől hősünknek három napja van az ördög eljöveteléig.

A színészek játéka -a műfaj keretein belül- egész jónak mondható, leszámítva Justin Long-ot, neki még mindig nem megy a színészkedés, de szerencsére Lohman elviszi a hátán a filmet.

Ha a fölösleges köröket nem akarom lefutni -bizony nem akarom-, akkor a filmre a tisztes iparosmunka jelzőjét akasztanám, mert bár nincsenek benne kirívóan eredeti ötletek, mégis megvan a kellő lendület és hangulat. Amúgy a szintén mostanában látott Másnaposokkal ellentétben ez a film legalább megadta a lehetőséget a harsány felröhögésre (a “Here Kitty-kitty-kitty”-rész pl. feledhetetlen).

Műfaj kedvelőinek, ijedezni vágyóknak nagyon kötelező darab.

Ítélet:

Most látom csak, hogy pont a leggyengébb filmről írtam a legtöbbet és bár földön fekvő emberbe nem illik belerúgni, én mégis megtettem. Azért Seagal védelmében elmondanám, hogy anno hallottam az egyik CD-jét és kifejezetten kellemes meglepetésben volt részem. Na nem egy Johnny Cash, de nem nevezném tehetségtelennek sem. Legalábbis zenei téren…

Tweet

Nincs hozzászólás »