blog.alesi.hu

Pár hónapja hallottam először az oszkar.com-ról, ahol azokat az autósokat és stopposokat gyűjtik össze, akik hajlandóak idegen embereket útitársnak fogadni. A kezdeményezés persze nem új, külföldön meg kifejezetten divatos népszokás, ami már csak azért is érdekes, mert az ottani emberek nem igazán vannak rászorulva, hogy ezen spóroljanak. Persze a hazai viszonyok közt nem meglepő, hogy nem igazán tudott gyökeret verni. Közmondásos összetartásunk nem a legjobb táptalaj az ehhez hasonló próbálkozásoknak.

Én azért nem adom fel és hiszek abban, hogy egy szép napon e téren is megütjük a nyugati átlagot. Az egésznek ráadásul nagy lökést adhat, hogy mostanában egyre kevésbé éri meg tömegközlekedési eszközöket használni hosszabb távra. Egy Kecskemét-Pécs táv buszon kb. 3600 forint, míg az oszkar.com-on 1500 forintbol is kijön, ráadásul az előbbi menetideje 4 óra 30 perc, míg autóval közel két órával kevesebb.

Persze hátránya is akad a dolognak, egyrészt mind az utasok, mind a sofőrök terén belefuthatunk a tutiba(büdös, bunkó, dumagép), de erre a tömegközlekedési eszközökön is jó esély van(sőt!). Másrészt ott a lehetőség, hogy a tisztelt utas elfelejt fizetni, amire az egyik sofőr elmondása alapján sajnos volt már példa. Ezt kiszűrni nem nagyon lehet, mert bár a már meglévő tagokat osztályozhatjuk, de a frissen regisztráltak esetében adott a lehetőség, hogy valaki visszaéljen a többiek bizalmával. Szerencsére az ilyen esetek meglehetősen ritkák és inkább kellemes beszélgetéssel telik az utunk, vagy -enervált társaság esetén- csöndes rádióhallgatással.

Mondjuk a fentebb leírtakat utasként fogalmaztam meg, gondolom a gépkocsi tulajdonosok kicsit másképp látják a dolgot, de legalábbis jobban tartanak a lehetséges visszaélésektől. Azért remélem később egyre többen csatlakoznak a kezdeményezéshez, habár idehaza kevésbé a felebaráti szeretet, mint inkább az anyagi megfontolások alapján állnak majd be a sorba az emberek.
De ne legyen igazam, még a végén kiderül, hogy nem is annyira elveszett ez az ország.

Tegnap este a szerver könyvtárait takarítottam, mikor észrevettem, hogy egy régebbi Habari próbálkozás nyoma még mindig ott figyel a blog könyvtárában. Hirtelen felindulásból frissítettem a legújabb verzióra, telepítettem és gyorsan összeütöttem egy kezdetleges témát hozzá. Így első nekifutásra ennyi jött össze, persze még közel sem tökéletes, de este tíz és éjfél körül nem is voltam teljesen magamnál. Újfent meg kell állapítanom, hogy a Habari messze barátságosabb felülettel rendelkezik, mint a Wordpress, viszont eddig rendre elbukott hosszabb távon(az okokra már nem emlékszem). Reméljük most tovább fogja bírni pár hétnél.

A másik érdekesség, hogy erősen CSS3 függő lett az oldal(valahol el kell kezdeni az új szabvány terjesztését), úgymint árnyékok, ttf betűtípusok és lekerekítések használata. Itt az ideje, hogy kidobjuk a Photoshop->png v. jpg->div maszatolást.
Ez sajnos azt is magával vonta, hogy IE, Opera és Chrome alatt az oldal hibásan jelenik meg. Mondjuk az utóbbi kettő hamarosan úgyis felnő a feladathoz(a Chrome nightly buildeken már most is hibátlan a megjelenítés), az IE-t meg letojom. Személyes blogon megengedhetem magamnak ezt a mentalitást.

A későbbiekben persze érkezik egy rendes téma is, ahol még inkább kihasználom a CSS 3 adta lehetőségeket és a javascript is lényegesen nagyobb szerepet kap, de ehhez még szoknom kell a Habari mögött megbúvó mentalitást.

CSS 3 - Habari, Vivát!

Ui.: a wordpress->habari váltás miatt a régi rss feed ment a kukába, helyette van a feedburner: http://feeds.feedburner.com/blog_alesi

Szokásosan beleestem abba a hibába, hogy bár rendre jönnek a témák, mégis addig halogatom megírásukat, hogy örökre az enyészet ködébe vesznek. A decemberem-januárom mondjuk merő rohanás volt, ráadásul az utóbbi másfél hetet azzal töltöttem, hogy próbáltam kikászálódni az egyre harciasabb torokgyulladásból (a dolog még alakulóban, ha a megfázást nem is, de a bélflórámat már sikeresen kikezdte az antibiotikum).
Tudom, a blog elhanyagolása nem szokatlan a részemről, most azonban nem csak az időhiány, hanem a dolgok újragondolása is szerepet játszott az elmúlt hónapok nyűglődésében. Az elmúlt évben meglehetősen döcögősen alakult a karrierem -bár a katasztrofális talán helyesebb jelző- és ez rányomta a bélyegét a hétköznapokra, így blogra is. A dolgok természetesen nem maguktól alakultak így, a saját lustaságom és tespedtségem is erősen szerepet játszott benne.
Szerencsére az elmúlt két hónap meglehetősen szoros volt és ez végre felrázott a fásultságból. Sok más emberhez hasonlóan engem is pezsdít a hajtás és rohanás, így most újult erővel vágtam bele az idei évbe. Ez amúgy nem valami szilveszteri fogadalom, már december elején elkezdtem levetni a beidegződött rossz szokásokat és felvenni az építő jellegű újakat. Amúgy sem hiszek az újévi fogadalmakban, az ember nem egy adott naphoz viszonyítsa önmagát, hanem mindig a tegnaphoz.
Nos, talán illene valami hangzatos gondolatot megtennem zárómondatnak, úgymint: "Új lendület!", vagy "Vágjunk bele!", de szerintem ez kicsit visszásnak hathat a választások közeledtével, így marad az, hogy a mondat végére odateszem a pontot.

Habár szeretem az őszt, mondhatni kedvenc évszakom, de valahogy most mégsem az igazi. Mondjuk a nyár sem volt egy főnyeremény, de most még annyi kreativitás és kedv sincs bennem, mint...
Na, erről beszélek, még egy frappáns hasonlatra se futja. Valahogy helyre kell billenteni a zent, mert nem jó ez így.

Ma volt "szerencsém" premier plánban végignézni, ahogy egy vezetéstechnikán páros lábbal átrugdalt női vezető, lezúzott egy parkoló autót, majd faarccal áll odébb.

Első körben hősünk beparkolt a velem szemközti helyre, de valami zavart érezhetett az erőben, így következett a második kör -a tolatásé- melyben a "Nadehogyan?" volt a döbbenetes.
Először nem is hittem a szememnek, mert jól láthatóan a nő is érezte, hogy valami nem klappol, így tő gázzal próbált kikecmeregni, miközben vadul tekintgetett hátra és egyáltalán nem érdekelte, hogy az előtte lévő autó igencsak mocorog, ami az utas nélkül parkoló járműveknek nem túl gyakori jellemzője. Ráadásként miközben a kis Corsa oldala fáradtan adta fel a küzdelmet a nagydarab Megane lökhárítójával szemben, keletkezett némi zajongás is, amit pláne nehéz volt nem meghallani.
A manőver befejeztével hősünk kb. hét méterrel odébb, a bejárathoz közel parkolt le, majd teljes nyugalommal bevonult a bevásárlóközpontba, jól láthatóan nem azért, hogy a betétlaphoz kérjen tollat.

Gondosan felírtam a rendszámot és a telefonszámomat, gondoltam kirakom a szélvédőre, de időközben odaért a lezúzott autó tulajdonosa is, így szóban vázoltam fel neki a helyzetet. Nyugodtan felmérte a kárt, majd lefotózta magának a vétkes gépjárművet és nekiállt telefonálgatni.
Távozás előtt még odaadtam neki a telefonszámom -tanúskodás esetére-, de egy félmosoly kíséretében biztosított róla, hogy nem valószínű, hogy hogy szüksége lesz rá, mondván "megvannak a kapcsolatai". Mondjuk volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem az ügyvédeire gondolt, inkább a munkatársaira, akikkel sokat dolgoznak a napon(ezt a bőrszínből tippeltem) és hozzá hasonló, stramm felépítésű legények lehetnek.

Nos, ennyi a történet, melynek La Fontaine-i magasságokba nem emelkedő erkölcsi mondanivalója: Ha már olyan hülye vagy, hogy nem tudsz vezetni és mások autóját zúzod le, legalább ne próbálj ellépni, mert könnyen utolérhet egy kisautó nagydarab gazdája.