Eljutottam a moziba, megnéztem, most meg némi időm is akadt, hogy véleményezzem. Előre szólok, hogy nem fogok órákon át hozsannázni róla, tehát a fanatikus rajongók gyorsan lapozzanak.
Az első jelző, ami megfogalmazódott bennem, hogy ez a film LÁTVÁNYOS. A mozi adta látvány netovábbja és csúcsa. Mármint most, 2010 hajnalán, mert hamarosan úgyis letolják a trónról. Mint a 3D képalkotás iránt igen élénken érdeklődő grafikus, van némi rálátásom a film mögött álló óriási munkára és a hogyan kezdetű kérdések egy részére is ismerem a választ, így csodálom a Weta-t és a többi csapatot, ahogyan megalkották ezt a rendkívül élethű világot.
Sajnos a gond ott kezdődik, hogy Pandora lenyűgöző miliőjén túl, a máz alatt sajnos nincs más, mint kongó üresség. Pár fórumon, cikken átrágtam már magam és ahogy elnézem a legtöbb helyen hozzám hasonlóan megakad a lendület, ha a látványvilágon túl pozitívan akarják jellemezni a filmet. Az én szememben -a harmatgyenge történeten túl- a legnagyobb baklövést ott követte el Cameron, hogy túlságosan szájbarágósra vette a figurát, ráadásul nem túl szerencsés módon kiölte a misztikumot is a filmből. Ha megnézünk pár sikerültebb sci-fi alkotást (Halálhajó, Star Wars), mindenhol megjelenik a technokrata világon túli misztikum, ahol a materialista szemlélet csődöt mond. Sajnos a Pandorán nincs misztikum. Ott egy összedrótozott világot, egy bizonyos intelligenciával rendelkező bioszférát kapunk, melynek működését egy ötödikes kisdiák szintjén elmagyaráznak nekünk és pont. Úgy gondolom, hogy a megválaszolatlan kérdések és a kétértelmű válaszok tesznek igazán sikeressé és maradandóvá egy filmet és bár vannak szerencsés kivételek(lásd lentebb), de az Avatar sajnos nem az.
A másik komoly problémám a színészekkel volt. Hiába van egy rendezőnek a kezében technológia -amivel soha nem látott részletességű CG karaktereket hozhat létre-, az egész mit sem ér lehengerlő színészi alakítás nélkül. Emberi szemmel nézve a na’vik nagyjából megfelelnek a mai szépségideálnak (hatalmas szemek, telt ajkak, feszes idomok, sudár termet), de pl. Gollam a szürke, nyirkos bőrével messze színesebb karakter lett, mint a harci díszbe öltözött na’vik. Bár a két főszereplő dicséretesen hozta az elvárt szintet, de azért Andy Serkis briliáns alakításával és az általa megformált Gollammel nem versenyezhetnek és itt van a kutya elásva. Ez persze nem csak a színészek hibája, elvégre Gollam karakterét messze jobban kidolgozta anno Tolkien, míg Cameron meglehetősen elnagyolta hőseit és inkább a látványra koncentrált. Ezzel kapcsolatban megemlíteném, hogy a karakterek tervezésekor Cameron szájából elhangzott ez a mondat -bár nem pontosan idézem, de a stílus hasonló volt-: “Neytiri úgy nézzen ki, hogy az emberek első látásra meg akarják ….ni“.
És hogy még egyet rúgjak a színészekbe: Michelle Rodriguez-nél kezd egy kicsit elcsépelt lenni, hogy minden filmben csak egy szigorú tekintetre és egy frappánsnak hitt beszólásra futja tőle.
Most pedig veszek egy nagy kanyart és leírom, hogy a sci-fi filmek kategóriájában melyiket tartom a legjobbnak. Nos, az egyik legeredetibb alapötlettel a District 9 büszkélkedhet. Bár az ezerszer lerágott csontot egészen új megközelítésben tálalta és némi társadalomkritikát is felvillantott, de sajnos a film végére elfogyott a lendület. Jó film, de nem a legjobb.
Következő indulónk egy, az old school időket idéző alkotás, a Moon. Nem kell megijedni, a minimál költségvetés vállalható látványvilágot és nagyszerű színészi játékot takar, ráadásul a sztorija is egész jópofa. Nagy pacsi Duncan Jones-nak (rendező) és Sam Rockwell-nek(főszereplő), mert nagyon ígéretesen indították a trilógiát.
A listára felrakom -bár nem annyira sci-fi, mint inkább horror-, a Pandorum-ot. Ahogy korábban is írtam, engem meggyőzött a film és bár az Avatarhoz hasonlóan ez is tele van kölcsönvett ötletekkel, itt kevésbé zavart a dolog(mondjuk nem is vártam annyit az alkotástól).
Végül következzék a Star Trek, amely a fentebb említett kategóriákban sehol nem tudja megszerezni az első helyet(eredetiség, látvány, fordulatos sztori), de mégis azt mondom: JJ Abrams a Világ Ura! Felrázta a Star Trek univerzumát és adott két órányi ÉLMÉNYT. Első nekifutásra végig vigyorogtam és szinte visítani tudtam volna az örömtől, amikor McCoy, Chekov(“95-Viktor-Viktor-2” -besírtam) vagy Scotty feltűnt a színen. Egyedül a főgonosz volt erőtlen, de ez a film elsősorban az Enterprise legénységéről szólt, ezért neki csak a statiszták hálátlan szerepe jutott.
Szerintem, így alakult a tavalyi felhozatal:
- Star Trek
- Moon
- Avatar
- District 9
- Pandorum
Sikerült elkavarnom egy fizetési felszólítást, így a tárhelyem lekapcsolták. Most aztán futhat a kakaska a kúthoz, de szerencsére elég gyorsan sikerült rendezni a dolgot. Persze mikor máskor tör rá az emberre az írási kényszer, mint ilyenkor.
Mondjuk annyira nem erős a kényszer, de ha látok egy jó filmet, akkor azért ott a késztetés, hogy azt megosszam másokkal is. És ezúttal sikerült egy jó filmre bukkannom, ugyanis a Pandorum című remekművet sodorta elém a filmvilág szele, ami jelenleg biztos befutónak tűnik a sci-fi/horror kategóriában. Simán a sci-fi kategóriában is joggal indulhatna, de az Avatar úgyis lemossa a teljes mezőnyt, tehát ott inkább nem is futtatom.
A sztoriról röviden:
A nem túl távoli jövőben útjára indítják az Elysium nevű űrhajót, hogy egy távoli bolygóra szállítson telepeseket, kiknek feladata a kolonizáció, mielőtt a nagyobb méretű exodus megindul. Igen, Földanya végleg elfáradt az emberiség áldásos hatásaitól. Az út során Bower tizedes(Ben Foster) idő előtt felébred a hibernációból, majd az eszmélés percei alatt hamar ráébred, hogy rajta kívül senki más nincs ébren, ráadásul a hajó rendszerei jól láthatóan kezdik felmondani a szolgálatot. Felébreszti egyik felettesét, Payton hadnagyot(Dennis Quaid), hátha ő többet tud a nem várt ébresztőről, de sajnos ő is elég döbbentem mered a nagyvilágra, így jön a szokásos fordulat, hogy egyikük induljon el felderíteni a terepet, míg a másik a biztonságot adó számítógép előtt marad.
Bower a vállalkozóbb jellem, így el is indul, hogy rövidesen szembesüljön a pozitív fejleménnyel, miszerint nincsenek egyedül. Kevésbé szerencsés módon azzal is szembesül, hogy a többiek szemében kevésbé a viszontlátás, mint inkább a vadászat öröme csillog. Rövid kavarodás után rájönnek, hogy itt bizony a humán erőforrás jó része felzabálódott, ráadásként a reaktor is kezdi felmondani a szolgálatot, így nem a legjobb napjukra ébredtek. A Pandorum amúgy arra utal, hogy a hibernációban eltöltött alvást követően masszív memóriazavarok, koordinációs problémák, esetenként őrület lép fel. Ennek persze lesz szerepe a filmben, de szerencsére a kevésbé lerágott csont módjára.
Szerintem már az alapsztori beviszi az embert a moziba, de a készítők mindent megtettek, hogy bent is tartsák a nézőket. A filmben ügyesen használták ki a pusztuló, kihalt űrhajó adta helyszínt, amely azért kellően nagy ahhoz, hogy ne adjon unalmas hátteret folyton pörgő cselekményhez. Ami kevésbé tetszett, hogy a mai trendeknek megfelelően a kamerát itt is eszement módon rángatják az izgalmasabb részek alatt, ami mára inkább unalmas és idegesítő szokássá, semmint ötletes és haladó megoldássá vált.
Horror-rajongók valószínűleg folyamatosan sorolják majd a filmeket, melyekből a különböző ötletek és jelenetek származnak, mert a készítők állításával ellentétben, itt bizony bőven van kikacsintás más filmek felé(Alien, Event Horizon, Sunshine), de szerintem ez nem feltétlenül baj, mert kifejezetten ügyesen emelték át a más filmekben már bevált dolgokat, fordulatokat. Szerencsére a szereplők is szinte hibátlanul hozzák az elvárt szintet, Quaid és Foster eleve nem ma kezdte az ipart, de Cam Gigandet és a Hollywoodban újoncnak számító Antje Traue is jól tartotta a lépést a két főszereplő mellett.
Végszóként elmondhatom, hogy ha van film, amit igazán ajánlok mindenkinek, akkor ez az. Nagyon rendben volt és külön öröm, hogy állítólag trilógiának szánják.
Ismét itt és rendhagyó módon a hosszú kihagyást követően hosszú bejegyzéssel is térek vissza, melyben három filmet veszek górcső alá, mert úgy esett, hogy ezen filmeket egymás után láttam az elmúlt két napban és mindegyik a horror műfaját öregbíti. Mondjuk az első épp nem sokat öregbít rajta, de viszonyítási alapnak pont megfelel.
Against the Dark / A sötötéség ellen
Tehát első befutónk Steven Seagal új filmje, ami… hmm… szóval, nekem első blikkre egy R-GO koncert ugrik be róla: Szikora Robi rekedten tátikázik és izzad a reflektorok alatt, a háttérben két gida csámpázik, a közönség meg döbbenten várja, hogy a megkopott csikidám-sziasztok-csutora mikor kap infarktust és dől a sorok közé.
Nos, Seagal-t elnézve a képzelt tömeghez hasonlót éreztem én is, bár nem ért teljesen váratlanul a dolog, mert az Úszó Erőd óta esik kedvenc aikido-mesterünk árfolyama. Mondjuk abban sem ő -vagy Tommy Lee Jones- nyújtott emlékezetes alakítást, sokkal inkább Erika Eleniak, aki viszont fényesen bizonyította, hogy még a tiszavirág életű karriert futott színésznők is tudnak filmtörténelmi klasszikust teremteni öt másodperc alatt.
Említésre méltó képsorok -nem tudtam nem kitenni-, de Erika melleiről terelném is a szót a film sztorija felé, amely alapja, hogy valami vírus bevámpírozza az embereket, természetesen lesz nagy sikoltozás és menekülés a lakosság köreiben. A film két szálon fut, az egyik a túlélők maroknyi csoportját követi, akik a korházba menekülnek, amiről mondjuk köztudomású, hogy járvány esetén az a legfertőzöttebb terület, de hülyéknek áll a világ – intelligencia és immunitás nem jár kéz a kézben.
A másik szál Tao mestert és kis csapatát követi, akik a korház felé menetelnek és ezt a menetelős dolgot olyannyira komolyan veszik, hogy a film első harmadában gyakorlatilag minden ötödik percben szigorú arccal, belassítva elsétálnak a kamera előtt, míg a háttérben szimfonikusok próbálnak valami sejtelemes hangulatot összezenélni. Vajmi kevés sikerrel, mert ezen képsorok láttán nekem szenttül az volt a meggyőződésem, hogy a veresegyházi Mátrix fan club tagjait látom miközben egy bőrkabátba öltöztetett sertést terelnek a vágóhídra, aminek valamelyik hülye katanát akasztott a nyakába. Szürreális egy film, én mondom.
A film felénél persze összetalálkozik a két csapat, de előtte még láthatjuk a film talán legkomolyabb közelharc jelenetét. Külön kiemelném az egyik gidát, aki élete nagy szerepét játszhatta el, amikor belerúg a felhasított torkú, már HALOTT vámpírba, bizonyítandó ki a főnök a folyosón. Aki esetleg nehezen követi az eseményeket a 10fps és 200x100px-es felbontás miatt, annak most mondom, hogy eredetiben is ennyire élvezhető a jelenet.
Mint láthatjuk, kedvenc zsírmalacunk harcművészetéből mindössze annyi maradt, hogy megpörgeti kétszer a kardot és NAGYON szigorúan ránéz aktuális ellenfelére. Megjegyzem ez utóbbi már igen komoly érzelmi kitörést sejtet, mert többnyire csak szigorúan néz.
Több szót nem is nagyon pazarolnék a sztorira(szokásos Happy End), vagy a színészi játékra, mert egyik se fogja a kasszasiker közelébe repíteni Seagal-t. Úgy borzalmas az egész, ahogy van.
Ítélet:
The Uninvited / Hívatlan vendég
Második befutónk már lényegesen kedvesebb darab, de sajnos tipikus példája annak, hogyan lehet az alapvetően jól felépített atmoszférát seperc alatt elrontani. A színészek rendben, a sztori is jól alakul, a félelmetesnek szánt hangulat hellyel-közzel működik, de aztán eljön az az utolsó tíz perc, ami teljesen tönkrevágja az egészet. Ugyan szép nagy csavart kapunk a film végére, de minden hiába, ugyanis ezerszer lerágott csontot dobnak elénk és azon elúszik az amúgy egész jól felépített film. Teszem hozzá gyorsan: az én szememben.
Röviden a sztoriról: Anna épp szabadul az elmegyógyintézetből, ahová édesanyja halála után zárták, mivel párszor megpróbálta eldobni életét és máig nem tudta feldolgozni az estét, amikor a robbanásban elvesztette szülőjét. Hazatérése után fagyos légkör fogadja, ugyanis testvére nem igazán jön ki apja új partnerével, aki korábban anyjuk ápolója volt. A két lány él a gyanúperrel, hogy az ápoló a gyilkos, ráadásul Anna-t rémálmok gyötrik, mely alapján egyre több, sötét titok bukkan fel a titokzatos szerető múltjából.
Bár akad pár vitatható rész és bizony nem olyan ügyesen fölépített, mint pl. a Hatodik érzék (aki megnézi, tudni fogja miért erre utaltam, bár itt más van a háttérben), én azért merem ajánlani ezt a – barátnő kompatibilis – filmet.
Btw. a főszereplő Emily Browning-nak kifejezetten szép arc van és nem mellesleg az agyonsztárolt Dakota Fanning-et fél kézzel alázza színészkedés terén (végig azon agyaltam, hogy hol láttam az arcát, aztán beugrott: Ghost ship, Balszerencse áradása).
Ítélet:
Drag me to Hell / Pokolba taszítva
És végül jöjjön az idei év eddigi legjobb horror filmje. Ez a film a klasszikus 80-as éveket idézi, mikor még a humor és paráztatás kéz a kézben járt (a humor alatt nem a körzeti megbízott feka srác viccesnek gondolt beszólásait értjük, hanem a beteges, morbid humort). Nos, ebben a filmben mindkettő megtalálható, mondjuk a rendező Sam Raimi-től ezt el is vártam, mert bár a Spider Man trilógiát elég nehéz lesz megbocsátani, de azért ott volt az Evil Dead is, ami mégiscsak örök klasszikus a műfajban.
A történet mondjuk elég halovány, leginkább a Sorvadj el! és az Ördögűző szerelemgyermekének tekinthető. Christine (Alison Lohman) összeakasztja a bajszát egy cigány némberrel (elhatárolódom a filmtől), aki bosszúból megátkozza őt és innentől hősünknek három napja van az ördög eljöveteléig.
A színészek játéka -a műfaj keretein belül- egész jónak mondható, leszámítva Justin Long-ot, neki még mindig nem megy a színészkedés, de szerencsére Lohman elviszi a hátán a filmet.
Ha a fölösleges köröket nem akarom lefutni -bizony nem akarom-, akkor a filmre a tisztes iparosmunka jelzőjét akasztanám, mert bár nincsenek benne kirívóan eredeti ötletek, mégis megvan a kellő lendület és hangulat. Amúgy a szintén mostanában látott Másnaposokkal ellentétben ez a film legalább megadta a lehetőséget a harsány felröhögésre (a “Here Kitty-kitty-kitty”-rész pl. feledhetetlen).
Műfaj kedvelőinek, ijedezni vágyóknak nagyon kötelező darab.
Ítélet:
Most látom csak, hogy pont a leggyengébb filmről írtam a legtöbbet és bár földön fekvő emberbe nem illik belerúgni, én mégis megtettem. Azért Seagal védelmében elmondanám, hogy anno hallottam az egyik CD-jét és kifejezetten kellemes meglepetésben volt részem. Na nem egy Johnny Cash, de nem nevezném tehetségtelennek sem. Legalábbis zenei téren…
